Ő még csak(?) most 14...

LGT:Ő még csak most tizennégy

A kismama könyvben Január huszadika lett megjelölve a szülés időpontjának. Még egy utolsó vizsgálat: - Kedves anyuka minden rendben van, igaz a baba faros, így ne tessék sokat várakozni, ha a szülés elindulna.

Otthon a napok és éjszakák vánszorogva telnek. 20-21-22. Huszonharmadika vasárnap, szállingózik a hó. Ebédelünk, a rádió híreket mond, havazást, hófúvást ígér. Valami őrült késztetés ér utol, nekem mennem kell, nekem be kell feküdnöm a kórházba, mert az innen 45 Km-re van, őrült messze. Telefon az orvosomnak, ügyeletes. Menjek be, megvizsgál.

A vizsgálat után az orvosom tanácstalan, nincs semmi baj, mehetnék haza. Nem akarok. Bekönyörgöm magam a kórházba, ott maradok, már sokkal nyugodtabban.

Másnap reggel ultrahangos vizsgálatra küldenek. Iván, az ismerős orvos, az ifjúkori barát nézi a monitort gondterhelten. Megijedek, kérdezősködöm, választ csak később kapok.

A baba nem csupán faros, de a talpa van alul, guggoló helyzetben van, a köldökzsinór pedig a lábára van tekeredve, többszörösen. Ebben az esetben, ha elindul a szülés, először a köldökzsinór csúszik ki, a baba pedig megfullad. Másnap reggel 8, 30-ra írnak ki császárra.

Aznap éjjel alig aludtam, a nővér is óránként érdeklődött: - Nincsenek fájásai ugye? Nincsenek, az én babám békésen szunyókált, megvárta a másnap reggelt, talán akkor ébresztették, mikor kiemelték.

Órákkal később, beszélgetésre ébredek, szememet még nem nyitom ki, de értem a szófoszlányokat. Tudom, hogy rólam beszélnek. „szerencsebaba anyukáját túlaltatták” Aztán visszaalszom.

Kora délután látogatók érkeznek, még mindig alig észlelem a külvilágot. Mellettem infúziós állvány, csendesen folydogál a folyadék a karomba, hagyományos tűvel bekötve, a pillangós épp elfogyott. Anyukám masszírozza zsibbadó karomat, olyan jól esik, hogy itt van mellettem.

Szeretném látni a ficskámat, többször is kérem, mire hozzák. Termetes nővér kezében, lazán lóg a kis keze, hatalmas szemeivel néz rám. Megjöttem.