Boldog születésnapot!!!!

Január 4, nagylányom születésnapja. A nagykislányomé, aki nekem már mindig pici marad.
Nagyon fiatal voltam, mikor ő született, tapasztalatlan, felkészületlen, félelmekkel teli kismama érkezett akkor a kórházba, az ismeretlenbe. Az idő letelt, már 4 napja, a magzatvíz elfojt, menni kellett. A klinika lépcsőjéről még egy bánatos intés az apának, ő nem jöhetett, akkor még nem volt divat. A szülészeten két mogorva szülésznőn kívül senki nem volt. A szokásos előkészületek után, irány a szülőszoba, fel a szülőágyra. Ott voltam magamban, egész reggel ötig, csak az óra ketyegését figyeltem, velem ott szemben, fent. Alig akart vánszorogni az idő. Aztán hajnalban más babáknak is eszükbe jutott, hogy megnézzék a földi világot, egyszerre nagy lett a sürgés-forgás. Idegeskedés, kapkodás, kiabálás. Kevés lett a szülőágy, volt akit leszállítottak szegény,ő ott támasztotta velem szemben az oszlopot, összeszorított lábakkal. Mostoha körülmények, nem szívesen emlékszem ezekre vissza. Mostanság, mikor az otthon szülés engedélye, vagy tiltása akkora vitákat kavar az emberek közt, sokszor eszembe jut, hogy bizony, inkább otthon, mint még egyszer oda visszamenni.
No, de nem is ez a lényeg, most már. Én akkor hajnalban megkaptam a szülés beindító infúziómat, és csak vártam tovább, most már fájásokkal együtt. Egész éjjel ébren voltam, elmozdulni sem engedtek, már nagyon fáradt voltam, így az ezután következő időt már végig bóbiskoltam, aludtam. Nem is zavart senki engem, hagytak békén. Dél körül éreztem, hogy valami megváltozott, elindul a tényleges szülés, intettem az orvosnak. Azt hiszem, eléggé megleptem. Kisleánykám néhány pillanaton belül, 12 óra,35 perckor rendben megérkezett. 3,65 kg, 51cm volt. Azonnal felsírt, azonnal elvitték, percekkel később, világoskék lepedőbe burkolva hozták vissza. Soha nem felejtem el hatalmas szemeit, hosszú, fekete, sűrű haját, kreol bőrét! És én csak néztem, bámultam, a nővér szavaira riadtam fel: - Jaj anyuka! Hát nem tetszik? Olyan ijedten nézi. Pedig már rég láttunk ilyen gyönyörű babát!
- Jaj, dehogy, tetszik, csak hát…hogy lett ilyen fekete?
A nővér mosolygott, aztán elviharzott a bugyorral. Én ott maradtam a gondolataimmal, fájdalmaimmal. Jellemző a tapasztalatlanságomra, hogy a szülésutáni összevarrásról én semmit sem hallottam eddig. Nyűgös voltam már, nehezen viseltem, a fonal is elfogyott, az orvos viszont nagyon türelmes. Közben sorba állítottam a családtagjaimat, ott nincs fekete egy sem, itt mindenki szőke, a férjem is szőkésbarna. És csak járt az agyam ezerrel, hogy lett ez a gyerek ilyen fekete? A terhesség alatt annyiszor elképzeltem, mindig két év körüli, göndör, szőke hajú kislányt láttam. Igazat látta szegény ápolónő, teljes csalódás voltam. Végül eljutottam az apósomig, igen, ő volt ennyire kreol és fekete, igazi ősmagyar, mongol típusú, alacsony ember, de valahogy eszembe nem jutott, hogy rá is hasonlíthat egy unoka.
Pár nappal később, már a szobában, egy cigányasszony mellett feküdtem. Akkoriban még úgy hozták a babákat szoptatásra, hosszú szekéren, bepólyálva, gúlába felrakva. Ilyenkor is gyorsan kellett dolgozni a nővéreknek. Így történhetett, hogy az egyik alkalommal nem nézték meg a karszalagot, csak oda dobták az ölembe a szomszédasszony gyerekét, a kis cigánybébit, aki szöszke volt. Ijedten néztem, majd sejtéseim támadtak, ránéztem a szomszédra. Hát még most is csak mosolyogni tudok azon, mikor megláttam a nő elképedt arcát, milyen ijedten nézte ő meg az én leánykámat.
Talán egy hétig voltunk a kórházban, addig naponta csupán néhány órácskát láthattam a picit. „Pihenjen az anyuka, otthon lesz dolga bőven”- mondták akkoriban. A hozzátartozók még egy pillantást sem vethettek a kis jövevényre, nekik csak a tv jutott, az is csak pár percre, hisz sokan voltak, néhány pillanat és jött már a következő baba. Emlékszem, apósom és a férjem jött értünk, autóval, rettenetes hideg volt, nagy pokrócba csomagoltuk a lánykámat. Otthon már kicsit zsibogósabb élet várt minket, az én picim elég nehezen szokta, vagy 48 órát bömbikélt. Hatalmas fejtörést okozott az is, hogy amit a kórházban kaptunk, használati utasítást is a babához, ezen az állt, hogy orosz teával kell itatni. Összedugtuk fejünket, öreg, fiatal tapasztalt, de bizony nem tudtuk akkor, hogy mi az, az orosz tea. Végül, após emlékezett, hogy ő bizony volt kint a nagy Szovjetunióban, hozott onnan teát, az biztos jó lesz, elautózott haza, elhozta, a sima fekete teát, hogy ezzel itathassuk a kis újdonsült családtagot.
A kezdeti kis döccenők ellenére az idők folyamán egészségben, békességben, szépen megnőtt azóta.